Cikkemben arra keresem a választ, hogy milyen közigazgatási és politikai korlátai vannak a reformoknak, vagyis inkább a modern értelemben vett kormányzásnak Az írást vitaindítónak szánom, a végleges verziót pedig majd szeretném megjelentetni valamelyik nyomtatott hetilapban.
Március 9-én a magyarországi népszavazáson megjelent választópolgárok elsöprő többsége azt gondolta, hogy kell a fenének a vizitdíj, tandíj, kórházi napidíj. A döntés rendkívüli jelentőségű volt, hiszen ezek az intézkedések a kormány egészségügyi és oktatási reformjának szimbolikus sarokkövei voltak. Az eredmény nem sokáig váratott magára, a kormány először visszavonta a reformokat, majd egy váratlan belső vita után a kormánykoalíció is felbomlott, és a rendszerváltás után időszakban először kisebbségi kormány alakult. A legendás magyar depresszió immár tömeges frusztrációba fordult: a vezető értelmiségi lapok a népszavazás eredményét, vagy a lehetséges kormányváltás szcenárióját próbálják (ideológiai szempontjaikat nehézkesen) leplezve értelmezni, felbukkant számos önkéntes, kormányprogram-író reformközgazdász és sztár bisznisztanácsadó, az extra adókat leszavazó nép pedig éli tovább szürke hétköznapjait azon gondolkodva, hogy vajon a magyar futballisták vagy a politikusok hülyébbek (tehetségtelenebbek, korruptabbak - ki mit gondol).
Mindenesetre akár lesz kormányváltás, akár nem, úgy tűnik, a politika alkotásért felelős magyar profiliga komoly gondban van. Nem elég, hogy a külső környezet nem biztosít túl sok mozgásteret (a gazdaság növekedés drámaian lelassult, a hitelfelvételi opció jelentősen megdrágult, az euró bevezetése mesebeli távlatokba került, és a világgazdaság sem éppen repdes), de mint ahogy a focitól sem, úgy a politikától sem sokat vár a nép. És lássuk be, igaza van. Nem kell túl tájékozottnak lenni ahhoz, hogy magyar fociban már megszokott bunda kiüsse a szemünket a 4-es metró, az autópálya-építések, az állami informatikai beszerzések, vagy éppen a nemzetközi beégésre gyúró pécsi Európai Kulturális Főváros esetében. A futball-hasonlatnál maradva, a nézőszám és a jegybevétel folyamatosan csökken, a jobb képességű ifijátékosok külföldre igazolnak (nekünk meg marad az örökös önámítás: azért ők magyarok maradnak…), összefoglalva: a helyzet elég reménytelennek tűnik.
Véleményem szerint a rossz gazdasági teljesítmény mögött elsősorban a rossz kormányzási teljesítmény áll, ami pedig két intézményi tényező összetett hatása:
- a közigazgatási tudásszint szétzilálódása és megújítatlansága,
- illetve a magyar alkotmányos politikai rendszerben a felelősségre-vonhatóságot biztosító, ellenőrző intézmények hiánya.
Miközben a politikai közbeszéd visszatérő toposza a strukturális reform szükségessége, a fentebb említett két tényező meggátolja bármilyen (akár politikai beállítottságú, akár tartalmi) változtatás lehetőségét. A reformok ugyanis elhalnak. A kisebb horderejű, ám fontos szabályok menet közben úgy változnak, hogy a végleges jogszabály az eredeti céljával szinte teljesen ellentétes hatású lesz. Ez történt az egészségügyi reformmal, az energiapiaci szabályozással, vagy éppen a felsőoktatási törvénnyel. És a kudarcoknak köze sincs a demokratikus jogállam alapeszméjéhez.
